felelősség (lat. responsabilitas): számadási kötelezettség olyan cselekedetekről, melyeket az ember tudva és szabadon hajtott végre. Feltétele a →beszámíthatóság, következménye az →érdem és a →jutalom vagy a →büntetés. - Az ált. etikai nyelvhasználatban a ~ az ember illetékességét jelenti tettei és mulasztásai, egyéniségének alakítása, vállalt feladatai kérdésében, s egyben a számadás kötelezettségét az erre hivatott fensőbbség előtt, legyen az a saját lelkiismerete, embertársai (közvetlenül v. mint társad. hatóságok) v. Isten. Mint ilyen a közvetlen tevékenységen túl kiterjed annak maradandó, előre látható következményeire is. - A ~ az emberi természet dialógusra teremtettségéből adódik, és csak a társas kapcsolatokban bontakozhat ki, ahol minden cselekedet közösségi vonatkozású és a mindig sokszoros feltételrendszerben egy nagy egész részének tekinthető (→szolidaritás). - A Szentírás szerint a ~ nem csupán névtelen számadási kötelezettség, hanem az ember válasza Isten megszólítására (jól jelzi ezt a m. szó, melynek gyökere a felel ige). Isten a →felebaráti szeretetben az embert rábízta a másik emberre, a →felebarátjára, akiért ~gel tartozik. Jól mutatja ezt a →bűnbeesés, Ádám, Éva, valamint Kain története (Ter 3,1-24; 4,9). A konkrét felebarátért vállalt ~nek tettekben kell megnyilvánulnia (→irgalmasság cselekedetei). Isten azonban a teremtésben az emberre bízta a földet is (1,28-30). A konkrét felebaráton túl tehát az ember felelős a környezetéért, a munkájával alakított nagyobb világért is, s a modern társad. világméretű összefonódása révén egyre fontosabb lesz a társad-ért érzett ~ is. **

Schütz 1993:95.

felelősség