kasztráció (lat. castratio): férfi heréktől, nő petefészkektől való megfosztása, ember →csonkítása. - Gyakorlata a legrégibb időkre vezethető vissza. Szokásban volt az egyiptomiaknál, gör-öknél, rómaiaknál, leginkább hadifoglyok, rabszolgák esetében, de olyan céllal is, hogy örökösök hiányában a vagyon egy kézben maradjon. Már a róm. törv-ek is tiltották, így Domitianus (Kr. u. 84-96) és Constantinus cs. is (Kr. u. 305-337). 325: a niceai zsin. megkülönböztette a gyógyászati célú ~t attól, amelyet saját magán hajtott végre valaki: az előbbi esetben megmaradhatott valaki a klérusban, az utóbbit ki kellett zárni. 452: az arles-i zsin. az emberi test méltóságát méltatva helytelenítette az öncsonkítást, még a testi, érzéki kísértésektől való menekülés szempontjából is. Szt Ágoston szerint is a tisztaság erényével kell győzni a test vágyai fölött. A 17. sz: újra jelentkezett a ~ az énekesfiúknál, hogy azok magas hangjukat megtarthassák. E kor pápái, XIV. Benedek, XIV. Kelemen szigorúan tiltották, főleg az egyh. énekkaroknál. - Erkölcsileg az erőszakos ~ súlyos véteknek minősül. Megengedhető az élet megmentése érdekében súlyos betegeknél, a hermafroditáknál a későbbi bajok, zavarok elkerüléséért, a kevésbé hatékony nemi jelleg megszüntetésére. Vermeersch megengedhetőnek véli a psychosis sexualisnál, az egészséges, normális életvitel szempontjából. A legtöbben elégségesnek tartják a gyógyszeres kezelést. Nem megengedett az érzéki kísértések megszüntetéséért. Akik önmagukat v. mást kasztráltak, irregularisnak tekintendők, az egyh. rend sztségét nem vehetik föl. Érvényes házasságot nem köthet, akinek mindkét testiculusa hiányzik, az ovariumuktól megfosztott nőkre e tilalom nem érvényes. H.L.

DMC I:584.