öntő (lat. fusor, ném. Giesser): gyűjtőneve a fémnek hevítéssel való cseppfolyósíthatóságán alapuló, a 13. század során honosodó, később céhesedő, a készített műről, ill. a fölhasznált anyagról elnevezett →kézműves mesterségeknek (ágyú-, harang-, ólom-, ón-, réz-, vas~). - Anyaga a műnek megfelelő fém, valamint tüzifa, szénpor, homok, fa, agyag, gipsz, sikoló, kénsav, salétromsav. Eszközei: forma, ~mag, ~szekrény, ~sajtó, fuvóka, tégelyfogó, bödönfogó, olvasztótégely, ~bödön, -kemence, fűrész, reszelő, fúró, horoló, csiszoló. Az ~ először elkészíti az öntendő tárgy pontos másolatát fából, gipszből, a nagyobbakét szalmás agyagból, ill. téglából (ezt a földbe ássa), majd az öntőlukba faszenet fúj és a formát kiszárítja. Az olvasztókemencében (tégelyben, bödönben) folyósított fémet az öntőlukon át a formába önti, míg az üreg telítődik. A fém merevedése után a formát lebontja, az öntvényt tisztítja, feleslegét lereszeli (az ágyúcsövet kifúrja), csiszolja, fényezi, a rézöntvényt még életi (savval sárgítja). B.I.

Bogdán 1984. - Baumgarten 1985:168.