adopcianizmus (a lat. adoptio, 'fiúvá fogadás' szóból): a 2-3. sz: keletkezett eretnekség, amely tagadja Krisztus igazi szentháromsági istenfiúságát, s csak valamilyen fogadott fiúságot ismer el. - Oly módon képzelte a fiúvá fogadást, ahogy pl. az ósz-i próf-kat eltöltötte az Isten Lelke, v. ahogy a gör. mitológia beszélt egyes emberek →apoteózisáról. Az igazi adopciánusok szerint Jézus csupán ember, akit Isten utólag fiává fogadott; Isten természetesen nem a Szentháromság, hanem egy személy, ahogy azt a →monarchianizmus, az →arianizmus és a →szocinianizmus hívei, ill. az →unitáriusok állítják. Ahol azonban elfogadták a →niceai hitvallást, ott az ~nak is más magyarázatot adtak, amely egyúttal a Krisztusban levő két természet kapcsolatát is érintette. - A szigorú ~ hívei voltak az ősegyh-ban az →ebioniták, akik Krisztusban a zsidó messiási eszme megvalósulását látták. Később a bizánci id. →Theodotosz ó- és úsz-i szentírási helyekkel igyekezett kimutatni, hogy Krisztus csak ember, akit Isten kegyelme áthatott. Tanítványa, az ifj. →Theodotosz még azt is hozzátette, hogy Krisztus csak az emberek közvetítője, azért pl. Melkizedek az üdvrendben nagyobb szerepet kapott, mert ő az angyalok közvetítője. Az antiochiai adopcianista irányzat tipikus képviselője →Szamoszatai Pál volt. Ő a nyers ebionita tant összekapcsolta a szigorú monarchianizmussal. Mentségére azt lehet felhozni, hogy nézeteit az origenistákkal szemben fejtette ki, akik azt gondolták, hogy Jézusnak nem volt külön emberi lelke, hanem annak helyét a Logosz töltötte be. Szamoszatai Pál állította a lelket, de úgy, hogy Jézus csak emberi személy maradt. Az antiochiai isk. későbbi képviselői (→Mopszvesztiai Theodorosz, →Tarzoszi Diodorosz, →Nesztoriosz) a Logoszt elfogadták az Atyával egylényegűnek, de az apollinaristákkal való vitában ők is megbontották Jézus személyi egységét. Az ő felfogásukban Jézus mint emberi személy csak külsőleg lép egységbe a Logosszal, s így valóban nem más, mint fogadott fiú. - Az ~ a 8. sz: újra jelentkezett sp. földön (Elipandus toledói, Félix urgeli pp. és mások). Annyira hangoztatták a két természetet, hogy meg is osztották egységét: isteni természete szerint valóban a Fiú, emberi természete szerint azonban csak fogadott fiú a kegyelme által. Így ő az elsőszülött Isten valamennyi fogadott gyermeke között. Ők tehát Krisztusban a fogadott fiúságot valójában az emberi természetre alkalmazták, nem a személyre. A 12. sz: az ~ olyan formában jelenik meg újra, hogy mintegy Isten transzcendenciáját megóvja a teremtménnyel való érintkezéstől. Ezért Jézus emberi természetét úgy fogták föl, mint valami ruhát, amely csak külsőleg érintkezik a Logosszal (→Abaelard és részben →Petrus Lombardus). A racionalista szentíráskritika hagyományaképpen újabban egyesek igyekeznek az úsz-i kv-ekbe is belemagyarázni az alulról fölfelé mutató krisztológiát, szintén adopcianista értelemben. Krisztus mint ember különleges kegyelmi képességeket kapott: ő az Isten megbízottja, képviselője, jogainak gyakorlója, s ilyen értelemben fia is. Az Egyh. ezeket a kísérleteket is elutasítja, mert az evang. Krisztusában az Istenembert látja, aki egy személyben valóságos Isten és valóságos ember. G.F.

LThK I:153. - Grillmeier, A.: Iesus Christus im Glauben der Kirche. 1979:186.