idea, ideák, isteni ideák (a gör. eidosz, 'kép' szóból): a platóni bölcselet szerint a teremtett dolgok ősképei, amelyek az isteni lényeg végtelen tökéletességében és határtalan utánozhatóságában gyökereznek. - Először Pindarosznál fordul elő, valaminek 'külső megjelenése', ugyanakkor 'lehetséges csalóka látszata' jelentéssel. Démokritosznál a tovább már oszthatatlan (atomosz) forma. - A bölcselettört-ben az ~ Platónhoz fűződik, de nála nem ~-tant, hanem dialógusról dialógusra változó ~-motívumot találunk. Kiindulópontja vsz. a dolgok →lényegének megragadása volt (a →szofistákkal, ill. a szókratészi etikai intellektualizmussal folytatott vitában) a 'dolgok lényege' jelentéssel. - A „barlanghasonlat” szerint az érzéki dolgok az ~k képmásai és nem fordítva. Az ~k és az érzéki valóság viszonyát Platón hasonlatokkal érzékelteti: methexisz, 'részesedés', anamnészisz, 'visszaemlékezés', mimeszisz, 'utánzás', stb. - Arisztotelész az akadémia ~-tanát elmélyítette és módosította. Tagadta az ~k és a számok elementáris (alkotó) szerepét. - Az újplatonizmus próbálta rendszerbe foglalni, amit Platón az ~ról mondott: Az ~k kiáradás (→emanáció) által hierarchiát alkotnak a legfelső ~ és az anyagi világ között. Az anyagba zárt ~ szabadulni igyekszik. E felfogás éreztette hatását Órigenésznél és minden neoplatonikus ihletésű egyh. szerzőnél. - Szt Ágostonnál a lélek képességei, tevékenységei (memoria, intellectus, voluntas) mint a három isteni Személy (halvány) képmása emlékeztet leginkább a platonikus-neoplatonikus ~-motívumra. - Aquinói Szt Tamás arisztotelészi ihletésű realizmusa a létező és a lényeg (ens-essentia) különbségtételében engedi megszólalni az ~t mint a dolgok lényegének gondolatát. - Descartes a tapasztalattól független, biztos megismerést keresve tett különbséget az ~ adventitia (kívülről jövő), az ~ factitia (képzett) és az ~ innata (velünk született) ~k között. Öntudatos csak az utóbbi lehet mint ~ clara et distincta, melynek biztosítéka Isten velünkszületett ~ja. - Az empirizmus elvetette a velünkszületett ~kat. - Kant A tiszta ész kritikájában 3 ~ról beszélt: világról, lélekről, Istenről. Ezeknek nincs ismeretalkotó funkciója, mert semmiféle tapasztalat nem felel meg nekik, csak megismerést szabályozó feladatuk van, mert minden megismerést egységre hoznak. Eredetük a gyakorlati ész posztulátumaiban, a szabadságban, halhatatlanságban és Isten létezésében keresendő. De Kant „idealizmusa” helytelen, mert előbb az elméleti ész képességét szűk határok közé szorította, majd mesterségesen elválasztotta egymástól az elméleti és a gyakorlati észt. - Fichte idealizmusa a fordított utat járta, kiindulópontja a mindent egységesítő, tiszta, abszolút én. A gyakorlati filozófia egyre inkább visszatér az ~ mint eszme, mint megvalósítandó feladat értelmezéséhez. - A ker. tanítás nem „népies platonizmus”, mert hitvallása középpontjában nem egy ~, hanem egy tört. személy, →Jézus Krisztus áll.

- A korai keresztény teológia (Jusztinosz, Tatianus, Athenagorasz, Alexandriai Kelemen) ezt a tanítást használta föl Isten teremtői tevékenységének mint személyes műnek és az Isten-ember viszonynak erkölcsöt is megalapozó kifejtésére. A patrisztika ezzel állította párhuzamba a kinyilatkoztatásból az →istenképiség gondolatát (Ter 1,26), az isteni bölcsességről mint a rend elvéről mondottakat (Bölcs 7,21) s amit az ÚSz mond a →Logosznak (Krisztusnak) a teremtésben betöltött szerepéről (Jn 1,3; Jel 3,14; Kol 1,15). Ezzel a kerség túllépett mind az eredeti platóni fölfogáson (az ~k mint önálló, világfölötti lényegiségek), mind Philón sztoikus logosz-tanításán (az ~k mint világalakító „köztes” lények), mind a plotinoszi →emanációs elméleten. Az ~-tan további fejlődésében jelentős állomás Ágoston fölfogása, aki az ~kat az isteni gondolkodás részének tekintette, és úgy látta, hogy a teremtés nem más, mint „leképezési” folyamat, melynek során a Logoszban öröktől fogva létező, teremtetlen ~k mása jön létre a teremtett dolgokban (ezek alkotják a dolgok forma-elvét, az értelmi magvakat [rationes seminales]). Areopagita Dénes és Maximosz Hitvalló - erős újplatonista hatás alatt - isteni előre meghatározottságot értett ~n, ahol inkább már az akarati tényező játssza a főszerepet. Hasonlóképp vélekedett Johannes Scotus Eriugena is, aki szerint a dolgok tulajdonképpeni, elsődleges okai (primordiales causae) az ~k, melyeket az Atya helyezett a Fiúba, és a Szentlélek visz be az egyes tárgyakba. Az ágostoni teol. nyomán a →skolasztika szoros kapcsolatot lát az ~k és az isteni lényeg között. Szt Tamás szerint az ~ maga a lemásolható isteni lényeg, amelyet azonban az egyes teremtmények másképp és másképp tükröznek vissza. Az egész kk-ra jellemző exemplarizmus (mely a →minta-okság elvét alkalmazza Isten és a világ viszonyában) Bonaventuránál kapta a legerősebb trinitárius jelleget. Szerinte a Fiú mint az Atya képmása a dolgok minta-oka is, azok ezért válhatnak az isteni lét másaivá, hordozhatják annak nyomát. Duns Scotus nem fogadta el, hogy egyenlőségjelet tehetünk az ~k és az isteni lényeg közé, jobban kiemeli az isteni értelem aktivitásának szerepét, s hogy →formai különbség áll fenn eközött és az ~k ill. a lényeg között. Ez a „leválasztási” folyamat a →nominalistáknál ért csúcspontra, akik úgy látták: az ~k a teremtett dolgok részét képezik, melyeket Isten szabadon alakított ki. Velük szemben Nicolaus Cusanus újra előtérbe helyezte a trinitárius exemplarizmust, társítva az újplatonikus participációs elmélettel. Az újkorban az ~-tan az ismeretelmélet része lett. Szélsőséges irányzataként jelentkezett az →ontologizmus, amely valós létet tulajdonított az ~knak. Közp. jelentőségű lett az ~-tan az orosz vallásbölcselet ún. bölcsesség-tanában (Szolovjev, Bulgakov). Mindenestől tagadják az ~ lehetőségét a pragmatista, materialista filozófiák. - Az isteni ~król szóló tanítás teológiai jelentőségét az adja, hogy segítségével pozitívan határozható meg a teremtői tevékenység, érthetővé válik a teremtményeknek Istenhez való hasonlósága (lét-analógiája), s az is, hogy miért érthetők a dolgok; sőt a természetes istenismeret lehetőségét is ez az elv alapozza meg. R.Z.-Cs.I.

Bölcseleti folyóirat 1890:287. (Notter Antal: Kant antinomia-tana és a ker. iskola bölcselete); 1896:142. (Kozáry Gyula: Descartes és Szt Tamás) - Besztercebányai kath. főgimn. értes. 1910/11:3. (Zivuska Jenő: Platon Parmenidese mint az eszmetan egyik fejezete) - Kornis Gyula: Az ismerés a priori elvei Platonnál. Bp., 1907-08. - Nagy József: Két filozófus: Platon és Kant. Uo., 1926. - Brandenstein Béla: Platon. Uo., 1941. - LThK V:602. - Schmitz, Hermann: Die Ideenlehre des Aristoteles. Bonn, 1985.