időbeliség: a konkrét dolgok jelenléte az →időben. - Az ~ az egyedi dolgok jellemzője, szemben a dolgokra együttesen, átfogóan érvényes idővel, ami egyben az egyidejű dolgok közt létrejövő találkozás, összeütközés, egybekapcsolódás - az oksági hatások - előföltétele. - Az ~ fölveti: hogyan maradhat valami azonos önmagával, ha közben túlhalad önmagán, éppen az időbeli egymásutánban végbemenő →változás keretében. A kérdésre az arisztotelészi és a keresztény bölcselet →lehetőség és →ténylegesség kettősségével felel: a dolgok csak lehetőségileg birtokolják önmagukat, tényleges megvalósulásukhoz ~re van szükségük. Ez az önkibontakozás és önfelülmúlás többféle formában történhet, ezért az ~nek különböző módjairól beszélhetünk. - Az élőlények szerveik belső programjában előlegzik a →jövőt, ennek körén nem tudnak túllépni. Ezekben a programokban benne van az is, hogyan fognak válaszolni környezeti hatásokra. A jövő elővételezésének sajátos formája az élet továbbadása. - A tudat látómezejében a →jelen áll. A tudat képes arra, hogy valamilyen tárgyilag idegen dolgot a megismerésben jelenvalóvá tegyen. Az ismerettárgy lehet múltbeli (→régi, →ó), esetleg →első; egyidejű; éppen megjelenő →új; jövőbeli valóság, esetleg →utolsó is, épp ezért Szt Ágoston szerint a belső idő „a lélek kitágulása”, melynek középpontjában az intenció, a valamire való irányulás áll. - Míg a term. lények „önmagukon kívül” vannak, vagyis mindig rászorulnak külső hatóerőre, mindig kölcsönhatásokat föltételeznek, a szellem „önmagánál” van. Ez az önmagához való visszatérés azonban időbeli folyamat, ezért az ~ a →német idealizmus központi gondolata. - Az egzisztencia szóelemzés szerint (ex=ki és hiszetémi=áll) az állóhelyzetből való kilépés, tehát eksztatikus lényegű. Arra irányul, ami még „előttem” van, így alapvetően időbeli. Heidegger az ~ minden más módját az egzisztencia ~éből vezette le, ill. arra vezette vissza. Cs.I.

LThK X:1324.