Vatikáni Zsinat I. 1869–70: a XX. egyetemes zsinat. –  1. A ~ előzményei. B. IX. Pius p. 1864. XII. 6: a Rituskongregáció ülésén bejelentette, hogy az Egyh. rendkívüli szükségletei miatt →egyetemes zsinatot akar összehívni. Felszólította a bíb-okat, hogy nyilatkozzanak: alkalmasnak tartják-e az időt a zsinat összehívására. A bíb-ok aggodalmuknak adtak hangot, főleg az Egyh. és az olasz állam feszült viszonya, illetve a pápa evilági hatalmát ért kritikák miatt. 1865. III–: a vélemények jórészt kedvezőek lettek, ezért a p. kinevezett egy öt bíb-ból álló bizottságot a ~ előkészületeinek megszervezésére. Később öt szakbizottságot hoztak létre. – 1866 tavaszán a p. titokban kikérte 36 latin szertartású (köztük 9 fr.), 1867: néhány keleti szertartású pp. véleményét. Hogy nagyobb ünnepélyességet adjon készülő tervének, 1867. VI. 29-re Szt Péter és Pál halálának 1800. évfordulójára Rómába jubileumra hívta a világ pásztorait és híveit. A jubileumon több, mint 500 pp. vett részt: köztük Simor János hgprím., esztergomi és Haynald Lajos kalocsai érsek, továbbá még öt m. pp. és számos m. prelátus. A p. ez alkalommal meghirdette a ~ot. Nemsokára több bizottságot jelölt ki a tárgyalandó anyag pontosabb meghatározására. Kérdőíveket osztottak szét a pp-öknek és a válaszok bőséges tájékoztatást nyújtottak az Egyh. helyzetéről. – Az ünnepélyes összehívó Aeterni Patris bulla 1868. VI. 29: jelent meg, és a ~ megnyitását 1869. XII. 8-ra tűzte ki. – A ~ meghirdetése hatalmas visszhangot váltott ki, mely főleg az olasz kormány és a liberális sajtó részéről igen ellenséges volt. A főbb Egyh.- és vallásellenes irányzatok akkor a következők voltak: Fro-ban Bonald →tradicionalizmusa, vmint Bautin és Bonetty →fideizmusa. Eu-szerte a legveszedelmesebb irányzat a →racionalizmus volt, amely a →felvilágosodás óta egyre erősödött. Itáliában a tradicionalizmushoz kapcsolódva Rosmini →ontologizmusa jelentett veszélyt, jóllehet Rosmini IX. Pius barátja volt, és követte őt Gaetába is. Némo-ban az idealista filozófusok kikezdték a katolikus dogmákat (Kant, Hegel, Schelling); Kant idealizmusa erősen befolyásolta Georg Hermes bonni professzort (+1831) és iskoláját. Hermest halála után 1835: XVI. Gergely, 1846: IX. Pius elítélte. Az irányzat kivehető az ~ döntéseinek hátterében: a Dei Filius konst. Hermest célozza Güntherrel együtt. Anton →Günther bécsi pap professzor is a német idealizmus befolyása alatt állt: Schelling, Hegel és kisebb mértékben Kant és Fichte filozófiája hatása alatt tanított, sikertelenül igyekezett összeegyeztetni a filozófiát és a katolikus dogmákat. – A hit és ész viszonyára vonatkozó tévedések mellett a ~nak szembe kellett néznie →egyháztani tévedésekkel is. Nicolas de →Hontheim, álnevén Febronius, janzenista és gallikán hatásoknak engedve azt hirdette 1763: kiadott Értekezés az egyház jelenlegi helyzetéről és a pápa hatalmáról, azzal a szándékkal, hogy visszavezessük az eltévelyedetteket az egyházba c. könyvében,  hogy a pápa csupán egy a többi püspök között, primus inter pares; támadta a pápai hatalmat és kiváltságokat; azt a hírhedt  tételt védte, hogy a zsinat felette áll a pápának (→conciliarizmus). Febronius könyvét örömmel üdvözölték a protestánsok és janzenisták; a p. 1864: indexre tette. Johann Joseph Ignatius →Döllinger egyhtörténész Janus álnéven megjelentetett A pápa és a zsinat című írásban szenvedélyesen támadta a pápai →tévedhetetlenséget és magát IX. Piust is. Egyhtört-i kiadványai erősen befolyásolták a ném., osztr., svájci pp-öket. Később a tévedhetetlenség dogmájának elvetésével elszakad a kat. egyh-tól, és megalapított az →ókatolikusok közösségét. – 2. A ~ lefolyása és dogmatikus határozatai. A ~ot a p. 1869. XII. 8: nyitotta meg a vatikáni Szt Péter-baz-ban. A 791 résztvevő pp. közül 60 K-i szertartású volt, közel 200 az Eu-án kívüli országokból érkezett, Mo-ot Simor János hgprím. vezetésével 19 főpap képviselte. A p. megnyitó beszéde után a zsinat vezetését öt bíborosra bízta. Mivel a zsinati atyák 35 %-a olasz, 17 %-a fr. volt, az →ultramontán, azaz pápapárti nézetek képviselői voltak túlsúlyban. A kb. 80 tagot számláló ellenzék főképp a ném. nyelvterületről és Közép-Eu-ból jött. – A liberális, racionalista és jozefinista nézeteket valló ellenzék nem találta az időt alkalmasnak arra, hogy dogmává nyilvánítsák a pápai tévedhetetlenséget. Ezen az állásponton voltak a m. pp-ök is, Jekelfalusy Vince székesfehárvári püspök és Kruesz Krizosztom pannonhalmi főapát kivételével. – Az összes zsinati tagból álló ált. gyűlések megvizsgálták a hittudósok által kidolgozott tervezeteket. A 87 tervezet közül csak hatot akartak tárgyalni: a hitről, kettőt a püspökökről, a papságról, a kiskatekizmusról és az egyházról. A 3. nyilvános ülésen, a tervezet átdolgozása után 1870. IV. 24: az atyák egyhangúan elfogadták a hitről szóló, Dei Filius kezdetű dogmatikus határozatot, mely 4. fejezetben rögzítette a hittel kapcsolatos dogmatikus tételeket: 1. Isten, minden dolgok teremtője; 2. A kinyilatkoztatás; 3. A hit; 4. A hit és az értelem. A katolikus tanítás szabatos kifejtése után a ~ kánonokban ítélte el a tételekkel ellentétes tévedéseket, eretnekségeket: az ateizmust, a racionalizmust, a →panteizmust (DH 3000–3045). –

Ezután a ~ a p. III. 1-i döntése szerint mindjárt az egyházról szóló tervezettel foglalkozott, főleg az utólag betoldott tételével, a pápai primátussal és tévedhetetlenséggel. A p. döntését heves vita előzte meg: 400 aláírást gyűjtöttek annak napirendre tűzése mellett, 136 atya pedig megvétózta azt, mert a politikai és szellemi helyzet miatt nem tartották az időt alkalmasnak a tárgyalásra. A ném. pp-ök többsége az ellenzékhez tartozott,  de támogatta őket Haynald Lajos kalocsai érsek és Stossmayer József diakovári püspök is. De a többség győzött: miután 1870. VII. 18: 533 szavazattal 2 ellenében a ~ elfogadta a pápai primátusról és tévedhetetlenségről szóló dogmát, IX. Pius kihirdette a Pastor aeternus kezdetű konstitúciót, melynek részei: Előszó az Egyház alapításáról és alapjáról; 1. Az apostoli primátus megalapítása Szent Péterben; 2. Szent Péter primátusának szakadatan folytonossága a római püspökökben; 3. A római püspök primátusának hatása és mibenléte; 4. A római püspök tévedhetetlen tanítói hivatala. (DH 3050–3075.) – A pápai tévedhetetelenség Istentől kinyilatkoztatott dogma: „Amikor a római püspök „ex cathedra” (tanítói székéből) beszél, azaz, amikor minden keresztények pásztorának és tanítójának a feladatát teljesítve legfelsőbb apostoli akaratának nyilvánításával meghatározza, hogy egy-egy hitbeli vagy erkölcsi tanítást az egyetemes Egyház számára kötelező, akkor Szent Péter személyén át megígért isteni segítség révén azzal a tévedhetetlenséggel bír, amellyel az isteni Megváltó a hitre vagy az erkölcsökre vonatkozó tanítás meghatározására nézve Egyházát felkészültté akarta tenni; ezért a római pápa ilyen határozatai nem az Egyház beleegyezése miatt, hanem önmagukból kifolyólag megmásíthatatlanok. Ha pedig valaki ezen határozatunknak ellentmondani mer, – amitől Isten mentsen – az legyen kiközösítve.” (DH 3074) – A tévedhetetlenség dogmájára a jelenlevő 535 zsinati atya közül csak ketten szavaztak nemmel. Előtte ugyanis, heves viták után, mivel nem sikerült a p-t meggyőzniük a dogmakihirdetés elhalasztására, IX. Pius engedélyével 57 atya elhagyta Rómát, ezért nem maradt a negyedik ülésen ellenzéke a dogmának. – A politikai helyzet alakulása miatt a ~ nem folytathatta a többi tervezet megvitatását. 1870. VII. 19: egy nappal a dogma kihirdetése után kitört a porosz-francia háború. Sok pp. kénytelen volt hazautazni. IX. 20: az olasz hadak megszállták Rómát. IX. Pius, látva, hogy egyelőre nincs remény a ~  folytatására, október 20-án bizonytalan időre elnapolta a zsinatot. – A →trienti zsinat után 300 évvel később megrendezett ~ főleg dogmatörténeti szempontból volt jelentős; de alkotmányjogi és egyházpolitikai szempontból is számottevő (az egyházjog újjárendezése 1917-ig). Utána számos vitát váltott ki a pápai joghatósági hatalom maximálisra emelése és a tévedhetetlenség dogmává nyilvánítása. Az ~ot, amely politikai okokból szakadt félbe igazában csak a II. →Vatikáni Zsinat fejezte be, mert megerősítette a pápai tévedhetetlenség dogmáját az összegyház tévedhetetlenségéről szóló tan fényében (LG 12, 25) és a püspöki kollégialitás megfogalmazásával (LG 22). Sz.F.

Aubert, Roger: Vatican I. Paris, 1964. – Adriányi 1975:237. – Szántó II: 367. – LThK 1993. X:556.